Az elmúlt hetek dolgozat-, vizsga- és házi feladat lázban teltek. Ahogy közeledett a félidő, egyre több mindenből volt számonkérés, még az átlagoshoz képest is sok mindenből. És ahogy közeledett a félidő, egyre inkább kezdtem érezni, hogy nagyon nagyon régen volt az, amikor eljöttem, és nagyon sokára lesz még december 18… Ezt tetézte az amerikaiak szervezésképtelensége, és olyan ideges és hisztis voltam, hogy öröm lett volna nézni, csak elviselni nem volt egyszerű sem magamat, sem másnak engem, sem én mást. Köszönet a szobatársamnak, akivel sosem egy időben lesz elegünk, ezért tudunk egymásnak segíteni és „normálisan” funkcionálni, a Hugomnak, aki nem utál, pedig ezerszer szervezem át a skype-randikat, és mikor a netet szidom percekig, akkor is megvár, és persze van még Valaki, akivel a telefonbeszélgetéseinek néha arról szólnak, ahogyan szipogok, sírok és orrot fújok, és ennek ellenére nem szalad a világ végére előlem.
Szóval a buta házik fel tudnak bosszantani, mint pl. figyeljük egy kisgyerek alvását 10 percenként 2 órán át, és mikor közöltem a tanárral, hogy akkor hogyan is tudok gyereket kölcsönözni, meglepődött. Mert hiába van nekem egy cuki kis unokaöcsém, aki az előző beadandóm áldozata volt, és örömmel rajzolt nekem és csinálta a lökött feladatokat, nem tudtam idevarázsolni hogy nézzem ahogyan alszik. Aztán mondta a prof, hogy van B lehetőség is, mondtam hogy igen tudom, akkor nagyra értékelném ha szervezne nekem időpontot az egyik közeli óvoda igazgatójával, kérem. Mire a kezembe nyomott 2 telefonszámot, hogy már segítettek diákoknak, biztos most is fognak, innentől meg kábé oldjuk meg ahogy tanultuk. Hogy hol van? Jaaa, ő azt nem tudja, a közelben… Én meg repüljek addig a közelig… Végül is holnap reggel megyünk, jön az egyik lengyel lány is, és a másik lány meg elvisz minket, szóval ha minden igaz 1 hetes késéssel le tudom adni holnap éjszaka a házim. Amit a prof volt olyan nagyvonalú, hogy megért, ha már nem kaptunk hamarabbra időpontot…
Úgy volt, hogy ezen a hétvégén kirándulunk, a hidas fesztiválra, ahhoz a hídhoz, ahol már voltunk, és ilyenkor leugrálnak a hídról, meg van mindenféle túra arra, meg csónakázás a híd alatt, csakhogy az instruktorunk lemondta az utat, mert a jóég tudja mi dolga lett, és senki más nem ment, pedig még templomban megismert nénikéket is kérdeztünk, tömegközlekedés egyáltalán nem megy arra, sem busz, sem vonat, sem semmi. És kicsit rosszul esett a lelkünknek, mert olyan szép helyen vagyunk, és nem tudunk kimozdulni, és ez olyan jó kis alkalom lett volna, de nem jött össze…
Ráadásul kiürült a hűtő, a félidei szünet miatt a menza is csak félgőzzel üzemelt, ami azt jelentette, hogy kábé semmit nem ehettem, és mentünk volna Walmartba, csak autó nem indult, a telefont senki nem vette fel, és ahogy lenni szokott, senki nem tudott semmit. A taxi 25 perc múlva ért oda, mi akkor elindultunk a közeli boltba tejért, hogy legalább az legyen itthon. Szóval jelenleg ott tartunk, hogy van tej, müzli és kukorica pehely, valamint tegnap odamentünk a konyhára, és közöltük hogy adjanak nekem lisztérzékeny ennivalót most. Mire hosszas tanakodás után, hogy ez mit is jelenthet, kerítettek valami husit, meg se tudták mondani hogy milyen, de nem csirke, ami elég nyilvánvaló volt, és rizst. Bea azt mondta, ne gondoljak bele hogy mikori ez az ebéd, mert akkor jobb szájízzel eszem meg… Igazából még finom is volt, és szerintem sertés volt, és rendesen megsütve, és mondták hogy ha nem tudok enni, menjek nyugodtan és adnak valamit. Csak ne tartanék én ettől a valamitől, és sem kenyeret nem fognak nekem sütni, sem tésztát keríteni, szóval csak félmegoldás.
A sok sok hülyeség vége egy „elegem van mindenből, haza akarok menni most” hangulat volt, szóval nem érzetem magam valami jól az elmúlt napokban. Ehhez hozzájárult, hogy kábé mindenkit irigylek aki otthon van, és felpattanva a buszra elmehet randizni és találkozhat a barátaival, mert van hol találkozni, és nem a gyorskajálda és a pláza a közösségi hely. És hiányzik a családom, a kisöcsém, a kishugom, jajj és egyszer érjek haza, olyanokat fogunk sütni meg fondüzni, szóval elég sok minden hiányzik így 2 hónap távlatából.
És furcsa hely ez az Amerikai, és furcsa dolgokat tesz az emberrel. Teljesen okés dolognak tűnik macinaciban menni a menzára, nem fésülködni, neten rendelni a dolgokat, műanyag dobozból enni és felvenni ezt az „elvagyok mint a befőtt” stílust. És néha előfordul hogy fel sem tűnik már annyira a dolog, ami kicsit megijeszt, szóval itt az ideje összeszedni magam, és „vissza európaizálódni”. Úgy érzem hogy nagyon sok pótolni valóm van nagyon sok mindennel kapcsolatban és sok mindenkivel.
Szóval eléggé punnyadtam mostanság, ami a hangulatomra sem volt jó hatással, aminek a következménye egy tőlem szokatlanul nagy hiszti volt, ami egy órás egyik kezemben telefonos a másikban zsepis sírásba fulladt, amit végigcsinálni is fárasztó volt, hogy hallgatni milyen volt, azt majd decemberben Dénes elmeséli, mindenestre ús értelmet nyert a türelem és a tolerancia, azt hiszem mindkettőnk szótárában és mindkettőnk részéről.
Miután kellőképp kisírtam magam, elmentünk amerikai foci meccsre, ami elég érdekes élmény volt… Mikor előtte megláttam a szabályokat, egy egész oldal Wikipédián, arra jutottam, hogy annyira nem is érdekelnek a szabályok. Mikor ideérve azt gondoltuk, hogy itt minden fiú focista, ez is teljesen helyénvaló volt, ugyanis vagy ezren vannak egy csapatban és folyamatosan cserélgetik őket, és lihegve meg izzadva jöttek le a pályáról 10 perc játék után. A játéknak alapvetően nem sok értelme van, itt nem a labdát kergetik, mint az angol fociban (amit egyáltalán nem ismernek), hanem a játékost, akinél a labda van, és ütnek, rúgnak, borítanak, kicsi a rakást játszanak. Elég buta és erőszakos sport, és nekem az első meccsen eljött, hogy nem valami okosak az edzők, mert nem sok taktika volt a játékban, mert azért ezt is lehetne okosan játszani, de ők bután verekedtek. És hiába kiabáltunk a lelátóról Szilvivel magyarul, hogy ésszel is lehetne játszani, senki nem hallgatott ránk… Ráadásul kikapott az egyetemi csapat, a legelején elhúzott a másik csapat, szóval még vontatott és lelkesedés nélküli is volt. Meg hosszú! 4 X 15 perc, de a sok sípolás meg állás miatt majdnem 2 óra hossza volt, amit egy helyben kellett ülni, ás a pom-pom lányok sem olyanok mint a filmekben, mert nagy a fenekük, és semmi akrobatikus izét nem csináltak csak buta versikéket skandáltak meg rázták a pom-pom-ot, aminek a koerográfiáját már második félidőre én is tudtam volna. Szóval az amerikai foci nem lesz a kedvenc sportom, de mivel itt sokan kijárnak a meccsekre, és nagy esemény, biztosan megyünk mi is, ha másért nem, hogy ne itthon, hanem a lelátón üljünk.
Szóval a mi félidőnk letelt, jön a második, ami kicsit sem lesz könnyebb, de azt hiszem van okunk az ünneplésre, szóval este átjön Bea, és dolgozatra tanulás közben tartunk egy kis szünetet, és koccintunk saját magunkra, és azokra akik hiányoznak.
