AmcsiTrip

Ezek után egy elég hosszú séta következett a már zuhogó és jéghideg esőben (még esőkabát, esernyő és minden alatt is elég hideg volt) a Jefferson emlékműhöz, ami ráadásul víz mellett volt, magaslaton, és csak úgy süvített a szél. Nagyon szép volt a látvány, a zuhogó esőtől talán még szebb, mint egy kellemesebb éjszaka, olyan amit nagyon, nagyon sokáig el tudna nézegetni az ember. Az illúziókeltés
nagyon jól megy a világ ezen részén.

Majd kotriztunk vissza a hotelbe, ahova 25 perc szakadó esőben való gyaloglás után meg is érkeztünk, és a biztonsági őr csak azért nem tett ki minket rögtön, mert lóbáltam a belépőkártyánkat, hogy minél hamarabb fent lehessünk a szobában. Az előző esti fürdőruha ismét jó szolgálatot tett, teleengedtük a kádat forró vízzel, és Szilvivel egy órát melegedtünk és vacsoráztunk a vízben ülve, és olvasztottuk ki a hűtőben megfagyott almát, salátát meg szendvicset… A cipőnk másnap reggelre sem száradt meg, szóval papucsban battyogtunk a kocsiig, és úgy jöttünk haza, szerencsére az amcsik tényleg olyan trógerül tudnak felöltözni, hogy fel sem tűnt hogy a pihenőknél mi papucsban vagyunk, csak a fejünk égett a zokni-papucs kombináció gondolatára. Kellemesen elfáradva, de néhány hétre elegendő élménnyel tértünk haza, és néztünk az újabb „izgalmas” hetek elé.

Saját képek a zuhogó eső és a hideg miatt nem készültek, neten keresgéltem egy kis illusztrációt.

Az elmúlt hetek dolgozat-, vizsga- és házi feladat lázban teltek. Ahogy közeledett a félidő, egyre több mindenből volt számonkérés, még az átlagoshoz képest is sok mindenből. És ahogy közeledett a félidő, egyre inkább kezdtem érezni, hogy nagyon nagyon régen volt az, amikor eljöttem, és nagyon sokára lesz még december 18… Ezt tetézte az amerikaiak szervezésképtelensége, és olyan ideges és hisztis voltam, hogy öröm lett volna nézni, csak elviselni nem volt egyszerű sem magamat, sem másnak engem, sem én mást. Köszönet a szobatársamnak, akivel sosem egy időben lesz elegünk, ezért tudunk egymásnak segíteni és „normálisan” funkcionálni, a Hugomnak, aki nem utál, pedig ezerszer szervezem át a skype-randikat, és mikor a netet szidom percekig, akkor is megvár, és persze van még Valaki, akivel a telefonbeszélgetéseinek néha arról szólnak, ahogyan szipogok, sírok és orrot fújok, és ennek ellenére nem szalad a világ végére előlem.

Szóval a buta házik fel tudnak bosszantani, mint pl. figyeljük egy kisgyerek alvását 10 percenként 2 órán át, és mikor közöltem a tanárral, hogy akkor hogyan is tudok gyereket kölcsönözni, meglepődött. Mert hiába van nekem egy cuki kis unokaöcsém, aki az előző beadandóm áldozata volt, és örömmel rajzolt nekem és csinálta a lökött feladatokat, nem tudtam idevarázsolni hogy nézzem ahogyan alszik. Aztán mondta a prof, hogy van B lehetőség is, mondtam hogy igen tudom, akkor nagyra értékelném ha szervezne nekem időpontot az egyik közeli óvoda igazgatójával, kérem. Mire a kezembe nyomott 2 telefonszámot, hogy már segítettek diákoknak, biztos most is fognak, innentől meg kábé oldjuk meg ahogy tanultuk. Hogy hol van? Jaaa, ő azt nem tudja, a közelben… Én meg repüljek addig a közelig… Végül is holnap reggel megyünk, jön az egyik lengyel lány is, és a másik lány meg elvisz minket, szóval ha minden igaz 1 hetes késéssel le tudom adni holnap éjszaka a házim. Amit a prof volt olyan nagyvonalú, hogy megért, ha már nem kaptunk hamarabbra időpontot…

Úgy volt, hogy ezen a hétvégén kirándulunk, a hidas fesztiválra, ahhoz a hídhoz, ahol már voltunk, és ilyenkor leugrálnak a hídról, meg van mindenféle túra arra, meg csónakázás a híd alatt, csakhogy az instruktorunk lemondta az utat, mert a jóég tudja mi dolga lett, és senki más nem ment, pedig még templomban megismert nénikéket is kérdeztünk, tömegközlekedés egyáltalán nem megy arra, sem busz, sem vonat, sem semmi. És kicsit rosszul esett a lelkünknek, mert olyan szép helyen vagyunk, és nem tudunk kimozdulni, és ez olyan jó kis alkalom lett volna, de nem jött össze…

Ráadásul kiürült a hűtő, a félidei szünet miatt a menza is csak félgőzzel üzemelt, ami azt jelentette, hogy kábé semmit nem ehettem, és mentünk volna Walmartba, csak autó nem indult, a telefont senki nem vette fel, és ahogy lenni szokott, senki nem tudott semmit. A taxi 25 perc múlva ért oda, mi akkor elindultunk a közeli boltba tejért, hogy legalább az legyen itthon. Szóval jelenleg ott tartunk, hogy van tej, müzli és kukorica pehely, valamint tegnap odamentünk a konyhára, és közöltük hogy adjanak nekem lisztérzékeny ennivalót most. Mire hosszas tanakodás után, hogy ez mit is jelenthet, kerítettek valami husit, meg se tudták mondani hogy milyen, de nem csirke, ami elég nyilvánvaló volt, és rizst. Bea azt mondta, ne gondoljak bele hogy mikori ez az ebéd, mert akkor jobb szájízzel eszem meg… Igazából még finom is volt, és szerintem sertés volt, és rendesen megsütve, és mondták hogy ha nem tudok enni, menjek nyugodtan és adnak valamit. Csak ne tartanék én ettől a valamitől, és sem kenyeret nem fognak nekem sütni, sem tésztát keríteni, szóval csak félmegoldás.

A sok sok hülyeség vége egy „elegem van mindenből, haza akarok menni most” hangulat volt, szóval nem érzetem magam valami jól az elmúlt napokban. Ehhez hozzájárult, hogy kábé mindenkit irigylek aki otthon van,  és felpattanva a buszra elmehet randizni és találkozhat a barátaival, mert van hol találkozni, és nem a gyorskajálda és a pláza a közösségi hely. És hiányzik a családom, a kisöcsém, a kishugom, jajj és egyszer érjek haza, olyanokat fogunk sütni meg fondüzni, szóval elég sok minden hiányzik így 2 hónap távlatából.

És furcsa hely ez az Amerikai, és furcsa dolgokat tesz az emberrel. Teljesen okés dolognak tűnik macinaciban menni a menzára, nem fésülködni, neten rendelni a dolgokat, műanyag dobozból enni és felvenni ezt az „elvagyok mint a befőtt” stílust. És néha előfordul hogy fel sem tűnik már annyira a dolog, ami kicsit megijeszt, szóval itt az ideje összeszedni magam, és „vissza európaizálódni”. Úgy érzem hogy nagyon sok pótolni valóm van nagyon sok mindennel kapcsolatban és sok mindenkivel.

Szóval eléggé punnyadtam mostanság, ami a hangulatomra sem volt jó hatással, aminek a következménye egy tőlem szokatlanul nagy hiszti volt, ami egy órás egyik kezemben telefonos a másikban zsepis sírásba fulladt, amit végigcsinálni is fárasztó volt, hogy hallgatni milyen volt, azt majd decemberben Dénes elmeséli, mindenestre ús értelmet nyert a türelem és a tolerancia, azt hiszem mindkettőnk szótárában és mindkettőnk részéről.

Miután kellőképp kisírtam magam, elmentünk amerikai foci meccsre, ami elég érdekes élmény volt… Mikor előtte megláttam a szabályokat, egy egész oldal Wikipédián, arra jutottam, hogy annyira nem is érdekelnek a szabályok. Mikor ideérve azt gondoltuk, hogy itt minden fiú focista, ez is teljesen helyénvaló volt, ugyanis vagy ezren vannak egy csapatban és folyamatosan cserélgetik őket, és lihegve meg izzadva jöttek le a pályáról 10 perc játék után. A játéknak alapvetően nem sok értelme van, itt nem a labdát kergetik, mint az angol fociban (amit egyáltalán nem ismernek), hanem a játékost, akinél a labda van, és ütnek, rúgnak, borítanak, kicsi a rakást játszanak. Elég buta és erőszakos sport, és nekem az első meccsen eljött, hogy nem valami okosak az edzők, mert nem sok taktika volt a játékban, mert azért ezt is lehetne okosan játszani, de ők bután verekedtek. És hiába kiabáltunk a lelátóról Szilvivel magyarul, hogy ésszel is lehetne játszani, senki nem hallgatott ránk… Ráadásul kikapott az egyetemi csapat, a legelején elhúzott a másik csapat, szóval még vontatott és lelkesedés nélküli is volt. Meg hosszú! 4 X 15 perc, de a sok sípolás meg állás miatt majdnem 2 óra hossza volt, amit egy helyben kellett ülni, ás a pom-pom lányok sem olyanok mint a filmekben, mert nagy a fenekük, és semmi akrobatikus izét nem csináltak csak buta versikéket skandáltak meg rázták a pom-pom-ot, aminek a koerográfiáját már második félidőre én is tudtam volna. Szóval az amerikai foci nem lesz a kedvenc sportom, de mivel itt sokan kijárnak a meccsekre, és nagy esemény, biztosan megyünk mi is, ha másért nem, hogy ne itthon, hanem a lelátón üljünk.

Szóval a mi félidőnk letelt, jön a második, ami kicsit sem lesz könnyebb, de azt hiszem van okunk az ünneplésre, szóval este átjön Bea, és dolgozatra tanulás közben tartunk egy kis szünetet, és koccintunk saját magunkra, és azokra akik hiányoznak.

Ezzel a poszttal még adós vagyok...

Szombat este a késői ebéd és egy kis pihenés után, a nyakunkba vettük a várost. 3 metrómegálló volt China Town, ami olyan, mint a filmekben, fényes, és zsúfolt, és kínai feliratok és éttermek vannak mindenütt, de fél óra alatt bejárható. És mivel elkezdett esni az eső (ismét), inkább nem bóklásztunk kint sokáig, hanem visszamentünk metróval oda ahonnan elindultunk, és megcéloztuk az emlékműveket. Nappal is szépek voltak, de láttuk éjszaka kocsiból, és meg kellett nézni, mert kivilágítva gyönyörűnek tűntek. Elindultunk, 20-25 perc sétát számoltunk oda is, és vissza is, és egyre jobban esett...

Washington emlékmű: Hatalmas obelix, állítólag nagyon szép a kilátás, de az előző földrengés miatt nem lehetett volna felmenni, mert nem tudják hogy biztonságos-e, és este amúgy is bezár. De kívülről megnézve se semmi, nem is kell olyan közel menni a talpazathoz, hogy amikor felfele nézzük a tetejét, kiálljon a nyakunk.



















Az út túl oldalán kicsit sétálva ott volt a Második világháborús emlékmű. Oszlopok (annyi ahány állam van), vízesés, szökőkút, kivilágítás, csillagok (ahányszor száz amerikai katona meghalt) idézetek, és persze hatalmas tér és magasság. Emlékművet nagyon tudnak csinálni az amcsik, lenyűgözőt és látványosat.

Lincoln emlékmű: Eredetileg egy hatalmas tó mellett elsétálva lehetne eljutni, csakhogy a tó most átalakítás alatt áll, ezért földtúrás és munkagépek voltak, ami a sötétben nem volt zavaró látvány, csak azt sajnáltam, hogy a világháborús emlékmű kivilágított tükörképe sem látszott, mert ugye nem volt víz. Viszont a Lincoln emlékmű is olyan, mint a filmekben, csak mivel hatalmas, sokkal lenyűgözőbb… A sok csúszós márványlépcsőn felsétálva ott ül Mr. Lincoln és komoly szemmel nézi az emberkéket. Kicsit az Olympiai Zeusz szoborra emlékeztet a dolog, elég érdekes érzés volt. És volt valami film, ami ott is játszódott, valamelyik kincskeresős, hogy tök simán leszerelték a biztonsági őrt a kalandorok. Hát azt a pocakos, unatkozó és didergő bácsit én egyedül lenyomom és elfoglalhattuk volna az emlékművet, bár nem sokra mentünk volna vele… Viszont egy pont, hogy a hollywoodi filmeknek lehet alapja :)

Mint a képekből látszik, pénteken gyönyörű időnk volt, kellemesen meleg, szép napsütéssel, másnapra is hasonlóban reménykedtünk.

De reggel felkelve rádöbbentünk, hogy még csak hasonló sem lesz, zuhogott az eső, fújt a szél, és nagyon hidegnek tűnt, szóval inkább lemondtunk a Pentagonról Józsi bácsival, mivel kívülről megnézni zuhogó esőben, gumicsizma nélkül nem volt kedvünk, és amúgy is láttuk este a kocsiból kivilágítva, Pentagonból elég volt annyi. Szabad nap lévén, gyors megbeszélés után, Szilvivel arra jutottunk, hogy nem csatlakozunk senkikhez, nem igazán tetszett egyik kis kétfős csoport ötlete sem, megyünk a magunk útján, felszerelkezve 3 féle térképpel, metrótérképpel, esőkabáttal.

A taktikánk az volt, hogy annyi múzeumot nézünk meg délután 5ig, amennyit bírunk, fontossági sorrendet felállítva, 5 után ebéd, majd esti városnézés.

Kezdtük a Botanikus Kerttel, aminek csak a belső részét néztük meg, és a külső negyedét, tekintve hogy olyan hideg volt, hogy nem bírtunk tovább kint maradni. Itt vagy egymillió képet készítettem, amit mindet meg fogok mutatni otthon Mamának. Ez az Egyesült Államok leghíresebb botanikus kertje, és hatalmas, meg nagyon régi, meg rengeteg növény van, és csudaszép. Nem meglepő módon az orchidea ház tetszett a legjobban, hihetetlen idilli volt, ahogy több száz orchidea nyílik körülöttünk, oda akár be is költöztem volna :) A dzsungel meg pont olyan volt, mint amilyennek a Dzsungel könyve alapján elképzeli az ember. A debreceni botanikus kert is szép, szóval egy hasonló, csak sokkal de sokkal nagyobb. Az egyetlen dolog amit sajnálok, hogy a rózsák már elnyíltak, és az eső miatt még kedvünk sem volt kimenni a rózsakert maradványait megnézni.





















































































































































































































































A második múzeum az indián múzeum volt, ami már kívülről is egészen érdekes építészeti megoldás volt, bent meg szemünk-szánk tátva maradt. A kiállításon képeket habár lehetett csinálni, de mivel minden üveg mögött volt, nem nagyon látszott volna semmi. Egy sokszintes múzeumkomplexum színházteremmel, az amerikai őslakosok sok ismert és kevésbé ismert törzsének múltjának a bemutatásával és a jelen problémáival. Eredetileg nem akartunk sok időt rászánni, de órákat töltöttünk el nézelődéssel, a múzeumi boltban egy csomó pénzt elköltöttünk, és meg sokszor ennyit el tudtunk volna, kézzel készített mindenféle ékszerek, amulettek, játékok. Annyira jó volt, hogy amiket 13-14 évesen könyvekben olvastam, kicsit igazi képekben és tárgyakban is ott van előttem.

 



















Harmadik - és egyben utolsó - múzeum a National Gallery of Art volt, aminek egyik szintjét szépen nyugisan körbenéztük, Rembrandt, Da Vinci, William Turner, majd szembesültünk vele, hogy 25 perc van zárásig, és van még egy szint, amit még nem láttunk. Ezt végigfutottuk, majd elgondolkozva hogy ez a Degas szobor eredeti-e, mert elméletileg az a Musée d'Orsay-ban van, akkorát szédültem hogy csak na, és rájöttem, hogy délután 5 óra van, és reggel 9 óta nem ettünk semmit. Befejeztük hát a múzeumot, csukott szemmel átmentünk a múzeumbolton, ahol a szecessziós határidőnaplót, Klimt esernyőt, és Mucha naptárat szerettem volna, ha valaki legközelebb arra járna és karácsonyi ajándékon gondolkozna nekem :) Francia posztereket csak azért ne, mert Párizsba egyszer még úgyis visszamegyek és alkudok az utcai árusokkal, Van Gogh bögrém pedig már van :)

Elindultunk enni, és rádöbbentünk, hogy szinte minden be van zárva szombat délután 5kor, egyetlen helyet leszámítva, a McDonalds... Jobb híján besétáltunk, elmondtam szépen hogy mit szeretnék, salátát a változatosság kedvéért, mert ugye nem sok minden mást ehetek, majd Szilvi nyitotta a száját, hogy ő mit kérne, mire besétált egy rendőr és közölte hogy hagyjuk el az épületet, mert evakuálják. A mellettem lévő kislány sírva fakadt, hogy ő éhes, mondtam neki, hogy én is az vagyok, de gyorsan még kiadták a kaját, de Szilvit már nem szolgálták ki, és kikergettek minket, majonézet venni nem is volt időm. Vettünk Szilvinek Starbucksban szendvicset és felmentünk a szobánkba enni, gondoltuk hogy azt háta nem evakuálják, pedig 100 méterre volt a mekitől. A liftben lévő szórólapról megtudhattuk, hogy egy csikk okozta az tűzriadót, és elnézést kérnek, de ez egyben azt is jelenti, hogy jól működi a rendszerük. A szobába érve olyan éhesek voltunk, hogy nagyon gyorsan mindent megettünk, majd arra jutottunk, hogy az esti program előtt alszunk egy kicsit, majd eldöntjük pontosan mit is szeretnénk csinálni...

Róka-sapka próbálgatás nemzeti parkban






















Ettől a mosdótól én is megijedtem először, de Miskolc-Tapolca után kutyafüle volt :D Hugi sírva szaladtál volna világgá :D

 

 




Szobánk

Capitol
































































































































Fehér Ház (hatalmas mosollyal, mert Józsi bácsi éppen azt ecsetelte, hogy Mr. Obama milyen ebéddel vár minket)














































FBI
















































És a többi:











































Várost nézni így is lehet...

 






















Narancssárga metró

























Este amerikai módra

Az elmúlt másfél hónap szorgos tanulása és itthon töltött hétvégéi és szombat estéi után, végre eljött a várva várt nap, a tanulmányi kirándulás Washingtonba :D Tudom hogy néhány hete még arról volt szó, hogy annyira nem lesz nagy szám, de ahogy körvonalazódott a program, kiderült hogy eléggé szabad kezet kaphatunk a programok szervezésében, és elég sok szabad időnk lesz, és hát így már egészen máshogy hangzott, mint hogy megnézzük csak a politikai intézményeket.

Szóval csütörtök délután természetesen utolsóként sikerült leérnünk Szilvivel a kocsihoz, és miután bepakoltuk a csomagtartóba a "kis cuccot a hétvégére", el is indultunk a 7 órás kis autóútra. Felkészülve a lehetséges rosszullétre nem sokat ettem, és bevettem a gyógyszert, még szerencse hogy egy egész doboz hányinger csillapítót elhoztam, mert Szilvinek is volt rá szüksége, mivel a Professzor elég dinamikusan vezetett... Ha kézi sebváltós lett volna az autó, nem tudott volna olyan gyorsa leváltani, mint ahogy a fékbe taposott néha. Viszont gyakran megálltunk, mert útközben akadt látnivaló bőven, nagyon sok nemzeti park van kilátóval.

Csütörtök késő este, 10 után kicsivel megérkeztünk a szállásra. Arra számítottunk, hogy valami nagyon gagyi helyen leszünk, de gyönyörű szép volt a szálloda, és mint másnap kiderült hihetetlenül jó helyen. A megérkezésünk után, ami 8 óra autózást is jelentett, csak aludni volt erőnk, másra gondolni sem tudtunk.

Egyszer csak hatalmas zajra ébredtem, majd Szilvi felkiáltott, hogy "Jajj Anikó, mi történik?" Az történt, hogy hajnali 3kor megszólalt a tűzriasztó, és miután kidugtam a fejem és a szembeszomszéd nénivel megtárgyaltuk, hogy valóban tűzriasztó lehet, felvettünk papucsot, Szilvi megfogta a kártyánkat, én telefont és elindultunk a hatodikról lefele. A negyedik környékkén jutott eszünkbe, hogy szuper hogy a kártya megvan és vissza tudunk menni a szobánkba, és telefonom is van hazatelefonálni ha leég a fél ruhatárunk, de az útlevél és a bankkártya is fennmaradt. Szóval szurkoltunk, hogy ne legyen tűz, csak riadó... Lent álldogáltunk néhány percet, majd a biztonsági őr bácsi integetésére visszamentünk aludni. Mi felfele mentünk, volt aki akkor akart lefele indulni, szóval jó a reakcióidőnk :D

Másnap reggel találkozás az előtérben, elmeséltük hogy mi lementünk a tűzriadóra, amin mindenki jót nevetett, hogy de kis buták vagyunk, hát nem gondoltuk hogy csak vaklárma?! És hát miután mondtuk hogy mi félünk a tűztől, elindultunk gyalog a belvárosba. 5 perc alatt beértünk a város legesleg belsejébe. Pénteken első utunk egy olyan helyre vitt, ahol minden állam vezetőjének van egy irodája egy helyen. Fogalmam sincs miért jó ez, meg miért néztük meg az emberke irodáját, és miért volt ez jó nekünk, de csodálkoztunk, meg elállt a szavunk, meg fényképeztünk és mosolyogtunk. Ja és a falán voltak képek, az egyik Matthew McConaughey-vel, hát azt roppant értékeltem, a másik meg Larry Hagman.

Második látnivaló a Capitol volt. Miután bejutottunk, és kidobatták a szuper kis flakonomat, már minden ment gördülékenyen. Ja mert természetesen olyan biztonsági intézkedések vannak, hogy csak na. Mindent ki kell pakolni, meg átvilágítás, meg biztonsági kapu, meg a folyadékot kidobatták, ami azért esett rosszul, mert direkt vettem egy flakont ami vastagabb műanyag, hogy az jó lesz majd hónapokig, és nem kell cserélni, erre fel 2 hét után közlik hogy ott a kuka. És bárhogy mosolyogtam, nem hatotta meg őket. Szóval víz nélkül, de bent voltunk a Capitolban. Itt megnéztünk egy kampányfilmet arról hogy jujj de szuper az amerikai demokrácia, ami persze nem sok mindenben különbözik az otthoni demokráciától. Utána idegenvezetést is kaptunk, megnézhettük nagyon sok helységét, és közben elég sok infót is mondtak, amit ha kevésbé hadart volna az idegenvezető és a gyerek kevésbé ordít mellettem, akkor lehet hogy meg is értek valamit.

Szóval az amerikai Parlament nagyon szép, a demokráciájuk rendszere meg egyenesen szuper :D És olyan tipikusan amcsis dolog, megkérdezték ki melyik államból jött, és akkor az adott államból származó híres ember szobrához is elvisznek. És mikor mondtuk, hogy mi Magyarországról vagyunk, az emberke rögtön mondta, hogy jajj hát van Kossuth szobor is. Szóval az amerikai Capitolban elmentünk Kossuth mellszobrához (aki a magyar forradalom atyja a felirat szerint) és lefenyképezkedtünk. Képeket teszek fel később :)

Capitol után ebéd a Hard Rock-ban, ami közel sem olyan nagy szám, mint sokan gondolják, vagy csak nekem voltak túl nagy elvárásaim. Igazából kétszer sikerült eddig étteremben és nem önkiszolgáló helyen enni, és egyszer sem sikerült azt kapnom, ami kértem. Az előző nap utazás közben megálltunk, hogy egy helyi farmról származó helyen együnk, ami nem lett volna rossz, de voltunk 10-en, ebből 4 rendelést sikerült elrontani, és a Hard Rockban is direkt mondtuk a pincérlánynak, hogy ecetet ne tegyenek már a salátára, mert savmérgezést kapunk, erre hát nem beletették. Csak már olyan éhes voltam, hogy bármit képes lettem volna megenni, egy kis ecet már nem ártott. Amúgy hangulatos hely, de a budapesti romkocsmáknak is megvan az az egyedi hangulatuk.

A másik egyetem professzora Dr. J. Wyatt, ahogy az ottani magyar diákok hívják, Józsi bácsi, csuda egy ember. Nagyon aranyos, meg szimpatikusabb és közvetlenebb is, mint a mi professzorunk. És beszélgettünk, mivel Szilvivel a tanárok asztalához ültünk, és kérdezgette Józsi bácsi, hogy és ott Európában kiket ismerünk, akik amerikai rockzenészek, és miután felsoroltunk neki, és megkérdezte hogy na és Madonna? És mondtuk hogy őt inkább a pophoz tennénk, rádöbbent hogy nem Afrikából jöttünk. És mikor mondtuk, hogy a mostani zenék amiket a fiatalok hallgatnak szinte ugyanazok a két kontinensen, kicsit meglepődött, de mosollyal nyugtázta, hogy akkor Európában is emberek laknak, ha ismerik Elvis-t. Amúgy a hangulata tényleg megvolt a helynek, régi és új rock klippek mentek, bár Bon Jovi jobban nézett ki, mikor az It's my life-nak az eredetije készült, mint egy idei koncert felvételen. Nagy volt a zaj, a nyüzsgés, sokan is voltak, de jó volt ilyet is látni.

Amúgy Washington sokkal szellősebb, mint képzeltem. Gyönyörű széles utcák, kevés ember, elviselhető mértékű forgalom, rengeteg rendőr a belvárosban, semmi forgalmi dugó és tisztaság. Utóbbiakat eltanulhatnánk innen. Teljesen élhető városnak tűnik.

Ebéd után irány a Fehér Ház, ami tényleg fehér :D. Igazából nem láttunk belőle többet, mint amit filmekből a TV-n keresztül, de természetesen csináltunk csoportképeket, dokumentáltuk az eseményeket. Természetesen itt is voltak protestálók, meg tüntetők, mármint csendesen elüldögéltek transzparansekkel. Józsi bácsi mesélt arról, hogy az amerikaiak hogy élték meg 9/11-et, meg az iraki háborút, hogy közel sem mindenki értett egyet a dologgal, és hogy az elnököt sokan manipulatívnak tartották utána, meg ugye el is vesztette sok támogatóját. Igazából nagyon értelmes bácsi, és jó volt végre egy nem elfogult amerikaival beszélni, hanem olyannal, akinek van saját véleménye és önkritikája is.

A Fehér Ház után visszamentünk a szállodába, mert vacsorára voltunk hivatalosak a fent említett professzor egy gimnáziumi osztálytársához, aki Washington egyik külvárosában lakik, és mivel ritkán tudnak találkozni, úgy gondolták kihasználják az alkalmat. Metróval mentünk, ami cseppet sem tisztább, mint otthon, drága is, de gyors. A metró végállomásától elszállítottak minket az emberke házához. Hát a filmből ismert Lila akác köz semmi ahhoz képest, ami ott volt. Olyan kertváros, amit mi tényleg csak a filmekben látunk, akkora házakkal, mint otthon egy kisebb háztömb. Mikor kiszálltunk a kocsiból, a lengyel lányokkal megbeszéltük, hogy ugyan olyan, mint a Született feleségek, csak kicsit nagyobbak a telkek.

A két házigazda tényleg aranyos volt, a nő lengyel származású volt. És teljesen olyan, mint otthon bármelyik ember, akihez emberek jönnek látogatóba, sütit sütött, meg paradicsomot vágtunk, meg mesélt az unokáiról, meg fényképet mutogatott. És hát hatalmas ház volt, hatalmas pincével, ami ilyen játszótérnek volt berendezve a gyerekeknek meg az unokáknak. És ami a legszebb volt, terasz meg hangulatos kert. Sütögetni lehetett, meg kiülni, meg jujj a fáklyák szépek voltak. Ttipikusan amerikai, hogy a bácsika grillen sütött hamburgerhúst, viszont a tűz nem fa volt, hanem konzervdobozból jövő gáz. Fogalmam sincs hogy működött, de nem volt fa illata, és tenyérnyi konzervdobozt nyitottak fel és gyújtottak meg, mi meg csodálkoztunk hogy mi a csudát művelnek. És mondtuk hogy biztos kényelmesebb hogy nincs hamu, meg füst szag, de ez akkor is "fake fire" és hiányzik az illata a tűznek, és majdnem olyan rossz, mint a műfenyő. Hát itt elég nagy nézőpontbeli különbségek adódtak a két kontinens között. Ezek után mondták hogy ha van kedvünk inkább menjünk be a jakuzziba, gondolom csak ne beszéljünk már ennyi hülyeséget, meg odébb csacsogjunk. És hát nem kellett kétszer mondani a dolgot. És hát tényleg energiapazarlás fűteni a vizet, de elég hangulatos volt, Szilvivel meg a másik két felsőbb éves lánnyal elüldögéltünk és elbeszélgettünk, és azt találgattuk a bácsikának mi lehet a foglalkozása, mert lehet megérné pályát módosítani.

Az este arra is jó volt, hogy beszélgettünk kicsit a tanárokkal is, akikkel iskolában elég formális a viszonyunk. Kérdezték milyen Amerikában, meg mi nagyon más, meg mi hiányzik. Mondtam hogy alapvetően egész jól elvagyok 4 hónapig, de a tömegközlekedés és Dénes nagyon hiányzik. Ja és igen, Fruzsi, 85 nap volt mikor írtál :D Én is számolom vissza, meg vágom a centit :)

Az este végére, vagyis éjfélre kellemesen elfáradtunk, igazi otthon készített amerikai hamburgert ettünk, és nekem is csináltak külön, és közel sem olyan, mint a gyorskaja, nagyon nagyon finom, és egészen természetes alapanyagokból van. Az is kiderült hogy nálam rosszabbul csak a tanárnő pingpongozik, és a billiárd tudásom sem javult semmit. Az este igazából arról szólt, hogy a felnőttek találkozhassanak és beszélgethessenek hosszú idő után, és akkor más mi is foglaljuk le magunkat és még vacsorát is kaptunk :) Érdekes volt egészen közelről benézni egy ilyen igazi amerikai dologba, amire azt mondom hogy mindenképpen kell, és nagyon jó dolog, a házi hamburger (de igazi tűzön sütve), és a sok fa és bokor körbe a kerítés mentén, olyan mintha nem is lenne szomszéd hanem az erdő közepén állna a ház.

Mint kiderült nincs zéró tolerancia... Úgy elbeszélgették az időt, hogy elment az utolsó metró, és kocsival vittek minket a szállodába vissza, amin kicsit meglepődtem, mert boroztak, de mondták hogy hát egy pohár bort simán lehet inni vezetés előtt, és az a furcsa hogy nálunk nem lehet...

A szállodába visszaérve Szilvivel beestünk az ágyba, szerencsére az éjszaka nem volt tűzriadó, és abban a boldog tudatban aludtunk el, hogy holnap oda megyünk, ahova akarunk :)

Amerikai tartózkodásom első hónapja véget ért, mondanám hogy vége a nagy meglepetéseknek, a nagy rácsodálkozásoknak, de kötve hiszem.

Megünnepelvén a hófordulót, és azt hogy túléltük ezt a cseppet sem könnyű hetet, illetve hogy erőt gyűjtsünk a hétvégéhez délután elsétáltunk a legközelebbi városrészbe. Itt vannak boltok meg egy csomó gyorsétterem. Meg talán egy kis látnivaló.

Először egy amolyan kacatosban nézelődtünk. Ahol van minden, régi bakelittől kezdve vízipipán át hippiruháig. És CD-k, nagyon jó kis CD-k borsos áron. Szóval marad a torrent próbálgatása. Ja, nem mondtam még, de a legtöbb torrent-oldal le van tiltva. Valahogy érzékeli hogy honnan próbálok rámenni, és mivel Amerika, nem enged. De a film, amit délután kezdtem el letölteni, lejött, már csak feliratot varázsolok hozzá, és megnézem amint lesz időm. :)

A következő hely egy kistesco-féleség volt, ahol lehet mindent kapni. A Halloween jelmezek és parókák szerintem rettenetesen bénák voltak, meg a műtökök is, de hát otthon is van bóvli bőven. A kozmetikumok és társaik viszont lekötötték a figyelmünket, mivel az egyetemen a lányok nagy része teljesen természetesen mászkál, többek közt én is felvettem azt a rossz szokást hogy bemelegítőben megyek vacsorázni (de legalább tornacipőt veszek, és a papucs-zokni párosítást elkerülöm), így jó volt egy kis szépet látni. És ha már ott vagyunk és egy órát nézegetünk venni is kellene valamit. És akkor történt. Szerelem volt első látásra, és azóta is tart :D "Earth-friendly beauty" vagyis környezetbarát sminkecset készlet. Bambusz, parafa és speciális szintetikus anyag, amit kifejezetten művész-és sminkecsetek gyártására használnak. Na ezt én sem fejből tudom, rágugliztam :) Az a lényeg, hogy gyönyörűszép, hasznos (igen Apa, hasznos, kipróbáltam és jól működik), és környezetbarát, mivel a bambusz nagyon gyorsan nő, és egy mókusnak sem kellett meghalnia hogy nekem jó sminkem legyen. Mivel jó ízlésem van, sikerült a legdrágább körömlakkot kiszúrni az üzletben, de mivel eszem is van, nem adtam egy vacsora árát egy körömlakkért, találtam egy majdnem olyan szépet egészen baráti áron :) És akkor az újságok. Hihetetlen hogy itt mennyire olcsók a haza árhoz viszonyítva a szaklapok. Viszont egyik sem nagyon tetszik, nem tartalmilag, mert hát azzal szemben nincsenek elvárásaim, hanem a képek. Olyan furán öltözködnek itt, és még a divatképek is olyan furák. Viszont sok keresgélés után, leghátul találtam egy Vouge-ot :) Ami otthon 5-6 ezer forintba kerül, azt itt kábé utánamhajították 5 dollárért :) Első gondolatom az volt, hogy később hazaküldöm Huginak, de megnéztem az postai árakat, 30 USD-ba kerülne, hogy az 5 dolláros újság hazaérjen, mert van vagy 300 oldal meg 2 kiló. Szóval dolgozom még a megoldáson :D

Visszafele volt olyan szerencsénk, hogy az egyik egyetemi kisbusz arra járt, és a srác aki most a söfőr volt, megismert minket hogy diákok vagyunk, és visszahozott a campusra. A ti totál lököttek vagytok arckifejezéssel kérdezte hogy mégis mi a fenéért sétálunk mi ilyen messze és ilyen hidegben. No mármost a messze 20 perc szerelmes-andalgásos-csacsogós tempóban Szilvivel, a hideg pedig póló-bőrdzseki és félcipő. Majd igyekeztünk megmagyarázni, hogy a séta normális emberi dolog, amit nem nagyon hitt el, de visszahozott minket. Különös szerzetek vagyunk mi európaiak :D

A hétvége feladata a 2 oldalas esszé megírása, az unalmas könyvből való 2 újabb fejezet, felkészülés a következő tesztre, az otthoni vizsga-nem vizsga-halasztás dilemma eldöntése, majd Vouge nézegetés :) És természetesen egy kis kommunikáció a kontinenssel :) Meg egy pici alvásnak is örülnék, 6 óráknál többet nem sikerült aludni a héten, és mondjuk egészen kezdek belejönni, de a mozgásom kicsit koordinálatlan reggelente, és csupa zöld folt a lábam szára, és 1 órája 10 percet gondolkoztam azon, hogy a könyv amit olvasok, miért nem passzol a házimhoz. Majd rájöttem hogy jó sorszámú fejezetet olvasok, csak rossz könyvben.

Ez a hét nem tartogatott, és nem is tartogat sok meglepetést. Pénteken két tárgyból is írunk tesztet, és mivel az előző elég siralmasan sikerült, komolyan tanulunk rá. Illetve tanulva az előző tesztből, megkértük a Professzort, hogy használhassunk szótárat, amibe belement. A probléma csak az lehet már, hogy rövid amerikai egyetemi pályafutásom alatt nem egy szóba botlottam, amit nem ismert egy szótár sem, szóval körbeírás, szinoníma és társai maradtak. Amit a telefonomon lévő korlátozott szószámú és csak angol-magyar üzemmódú szótár nem tud...szóval kíváncsian nézek a péntek elébe, ha nagyon rossznak ítélem a helyzetet rendelek egy angol-magyar és magyar-angol hiperszuper szótárat. Addig is, ha valaki tud neten online található vagy letölthető szótárat, vagy Nokia telefonra tehető szótárat (az alapizén kívül), ami magyar-angol fordításra is képes, és nem ilyen korlátozott a tudása, az kérem szépen ossza meg velem minél hamarabb.

Hétvégére van még egy házi feladatunk, és olyan rendes és ügyes voltam, hogy  az Othellót már teljesen elolvastam, bár csak az első két felvonást kellett eddig, és azt a holnapi tesztre újra olvastam.

Rájöttem, hogy kevesebb alvással is beéri a szervezetem, mint én azt eddig gondoltam volna, és csak kicsit vagyok morcosabb, mint egyébként lennék.

Felfedezés, hogy a homlokomra van írva, hogy nem vagyok amerikai (aminek azért örülök kicsit, mind magasság, mind testsúly és testfelépítés tekintetében :D). Történt ugyanis hogy eszegetem a fagyimat, mikor is emberke kiabál valamit, meg még mindig kiabál, meg még mindig. Egy idő után odanéztem mi a fene baja lehet, mire rájöttem hogy nekem beszél a másik asztaltól, hogy honnan jöttem. Ja mondom, hát Magyarországról. Ő azon emberek közé tartozik, akinek lövése sincs hogy hol van az ország, mert kellemes meglepetésemre sokan tudják. Megkérdezte milyen messze van, mondom olyan 6500 km. ÁÁÁ ő ezt nem tudja, hány mérföld, mondom tudom is én. Mert egy dolog, hogy 1 mérföld 1,6 km, a mérföldet megszorzom másféllel (az még fejben is megy) és hozzáadok még egy kicsit. A technikámat már Szilvi is megkérdőjelezte, mondván a "kicsit" eléggé tág, de olyan sokat még nem tévedtem. De visszafele váltani már nehezebb. Szóval miután a fél kávézó sem tudta megoldani a rejtvényt, boldog tudatlanságban hagytam amerikai barátunkat.

Illetve lassan bele kell nyugodnom, hogy a tulipánom végképp feladta a küzdelmet az amerikai klímával, ugyanis nem hajlandó semmit sem csinálni. Hiába locsolgatom és szurkolunk neki, semmi. Két hete halvány remény csillant, ugyanis a hagyma csúcsának a közepén, mintha megjelent volna valami zöld hajtásféle, de azóta is ugyanolyan. Szóval az vagy ott volt, vagy csak annyira látni szerettem volna valami változást, hogy a vágyaimat kivetítettem a tulipánra. De a tulipánt hidegen hagyja hogy szeretnék virágot a szobába :S

Következő napjaim a változatosság kedvéért tulipánozással és tanulással fognak telni :D Ja és mókusokkal. Tele van a campus, meg a többiek mondták, hogy a huntingtoni is mókusokkal. És tök barátságosak, jönnek-mennek, Szilvi meg hetek óta próbálja őket lefényképezni.

Jajj, elfelejtettem mondani, hogy egy ideje van vezetékes telefonom (a kálváriája mire beszereztem és beüzemeltem egy órás történet és hűen tükrözi mennyit értek az elektromos kütyükhöz...). Barangoló kártyával otthonról 9HUF percdíjjal lehet engem hívni, és tutira halljuk egymást, nem úgy mint a skype esetében, hogy néha sikerül, néha meg alig hallható valami.

Szóval a lényeg, ha már töltött káposztát nem küldött még senki (de csoki úton van és nagyon szorítok hogy ideérjen, mert itt még a csoki is más, nem finom), akkor legalább felhívhatnátok mondjuk kihangosítva egy szobából sokan, és akkor mindenkivel tudnék beszélni :) Én sajnos hívni nem tudok, mert előfizetésem nincs, csak készülékem :/

Mivel Szilvinek van egy nagyon szuper kis gépe, ami mindenkiről előnyös képet csinál (állítólag... de a szemem legalább mindig majdnem teljesen nyitva van :), azért a kerti kis összejövetel alkalmával csináltunk képeket, amiket ezennel megosztok. Nem exhibicionista hajlamaimnak teszek eleget, hogy csak olyat teszek fel, amin én is rajta vagyok, de Anya és Apa kérték hogy olyan is legyen, amin a reggelimen kívül más is látszik mondjuk én :)

Leginkább így tudnám jellemezni az elmúlt egy hónapot.

A kezdeti intézkedések után megkezdődött a tanítás, és ha lenne is hova menni sem biztos hogy annyira mehetnékem lenne, tekintve hogy annyi dolgom van, hogy itt 2 óra van hajnalban, amikor van időm írogatni.

Néhány szösszenet az elmúlt két hétből. Mondanám hogy a teljesség igénye nélkül, de ez volt minden.

Jelentkezőket kerestek nemzetközi vacsorára, ahol az országunkat kellene bemutatni. Gyorsan jelentkeztünk is, szuper kis országunk van, lehet szép képeket vetíteni, és ingyen vacsit kapunk. Az e-mail váltások alakalmával kiderült hogy egy templomi nőegylet vacsorájára várnak minket. Amiben bíztunk, hogy jó lesz a vacsora, mert templomokban eddig mindig finomat ettünk, és legalább nem a campuson leszünk. Nagyon aranyos öreg nénikék voltak, és odáig meg vissza voltak az előadásunktól, kábé mindenkinek volt valami köze az országhoz, vagy ismert valakit akinek van. A képeket imádták, a videó meg aztán szuper ötlet volt. Ja és azt hiszem hogy honvágy az, amikor a World of Potential videóra sírva fakadok. Ha valaki nem ismerné az alábbi linken megnézheti:
https://www.youtube.com/watch?v=Hmz8Ni9zO4M.
És határozottan szeretnék menni Pécsre lakatolni, érti aki érti :D
Nagyon finom volt a vacsora, ami magyaros volt. Hát nem mondom hogy az otthoni ízek egy az egyben, de tényleg nagyon nagyon finom volt, egy nagy adagot csomagoltak is nekünk, úgyhogy 2 napig azon éltünk. Lecsó is volt közte :D Harmadik templomi látogatásom volt egy hónapon belül.

A hét nem alakult zökkenőmentesen, egy szóváltásba vagy mibe (de semmiképpen sem vitába :) torkolló telefonbeszélgetés után jó ötletnek tűnt elmenni a lányokkal cipőt nezni, mert jön a hideg, és csak kis félcipőnk van, ami itteni esőben semmit nem érte :/ Szóval irány a megálló, bácsika csak fél óra késéssel, de jött is értünk, és elvitt minket valami boltba, olyasmi mint Debrecenben a Stop Shop. Ruhaboltba belépve kiderült, hogy a kínai dolgok ugyanannyiba kerülnek mint otthon, ha le van akciózva esetleg olcsóbb, a minőségibb, esetleg márkás ruhák ugyanolyan áron vannak. Nézegettünk, ami közben persze eszembe se jutott a már említett telefonbeszélgetés, Valaki meg pláne nem, rádöbbentem hogy a trapéznadrágok visszatérnek. Eddig is láttunk az egyetemen, de a zokni-papucs párosítás mellett fel sem tűnik, és a többi furcsaságok közé soroltam. De nem! Tényleg azzal vannak tele a polcok. Nagy nehezen sikerült "rendes" nadrágot találnom, a felpróbált 10-ből jó volt kettő. A nadrághosszt itt sem hagyják túl hosszúra, nem tudom miért spórolnak néhány centin, nekik nem azon múlik a haszon, az én boldogságom azon a délután pedig annyin múlt volna. De rájöttem hogy amerikai viszonylatban 5-ös a méretem, és találtam tehát 2 nadrágot, ami nem túl rövid, és hát na, még jól is áll :)

Cipő téren az a mackós csizma a menő. Felpróbáltam, tök kényelmes, meg puha, de olyan ormótlan lábam van benne, hogy borzalom. Amúgy sem kicsi, de abban a csizmában valami rettenet, mint egy jeti vagy mi, és mivel velúr még át is ázik, de a lányok hajthatatlanok voltak, mert hogy kényelmes, és nem megyünk annyit esőben hogy átázzon, szóval beszereztek 1-1 párat. Én még keresem a megfelelő cipőt. És természetesen itt sem gondolkoztam semmin és senkin...

Ma délután a tanárnő kerti bulijára voltunk hivatalosak, ahova vittünk virágot a házigazdának, teljesen el voltak olvadva hogy milyen aranyosak vagyunk :) Finom volt az ennivaló, láttunk embereket a fura egyetemistákon kívül, aki a tanárnő családja, meg szomszédja, meg kisgyerekek, de legalább emberek voltak, és jó volt kicsit beszélgetni a Kanawah folyó ökoszisztémájáról és nem csak a menzakaját fikázni. És jöttem a Marshallról is a másik 3 magyar embereke, akikkel részletes eszmecserét folytattunk, és meghalgattuk a beszámolójukat: 10 perc alatt gyalog bárhova eljutnak az egyetemről, tudnak menni kirándulgatni ide-oda, közel sincs annyi házijuk mint nekünk. És a helyi melegbár jó kis hely, és sokan járnak oda, csak a srácnak nem esett jól, hogy megpróbálták felszedni, de legalább kapott ingyen sört, mert meghívták. A mi legizgalmasabb történetünk meg a mókusok keresése, hát na, lehet hogy kicsit mellé választottunk, de nem rossz hely ez itt, nyugis, van idő tanulni, meditálni, átgondolni az életem, elkezdeni blogot írni :D

A hétvégén annyira jó volt, mert tudtam beszélni hugi kivételével mindenkivel. Alig hiszem el, hogy mind a hárman Debrecenben vagytok, elmentek a hugom szülinapjára, és én nem lehetek ott. Ez annyira rossz volt. Azon gondolkoztam fél délután, hogy mikor volt utoljára mikor négyen együtt csináltunk valamit, és nem jutott eszembe :S Várom az ötleteket... Van olyan, akiről a randija által többet tudok, mint tőle :D De legalább tudok, meg tudom hogy jól van. És nagyszülők is leültek skype elé, ami szerintem a nyolcadik világcsoda, és mama természetesen azon aggódik, hogy mit eszik a kisunokája. Kisöcsémnek meg köszönöm hogy megmutatta milyen zuhanyfüggöny lesz mostantól, nehogy megijjedjek decemberben a fürdőszobánktól :) Valakivel meg minden nap beszélek, és hát valószínűleg nem tudok újat mondani, mert tudja mi van velem. De a lényeg hogy beszéltem sok mindenkivel, hiányzik is mindenki, és hát nem nagyon tudom hogyan elterelni a figyelmem, csak a késő estig tartó tanulással.

Azért meg kell hogy mondjam, hogy nem mindenki olyan mufurc itt, mint gondoltam, mert kértünk egy kis segítséget a Professzortól, mondván hogy kicsit nehéz és sok amit csinálnunk kellene, és kaptunk telefonszámokat 1-2 diáktól, hogy hívjuk ha segítség kell és tanulhatunk együtt, szembe szomszéd focistákról azt hittem hogy csak ajtót csapkodni tudnak, de kiderült hogy egyiküknek megvannak a tavalyi tesztek, amit a rendelkezésünkre bocsátott, szóval azért vannak itt is egész aranyos emberkék.

Amblokk amúgy nem szeretem annyira az embereket, kicsit felszínesek, és a bájcsevelyen kívül nem tudok velük mit kezdeni. Fura mód, a külföldiek a legaranyosabbak, velük lehet beszélgetni, meg ebéd közben nem csak az aktuális menüt kivesézni, meg péntek este együtt filmezni.

Hát elvagyok mint befőtt :D Az aranyos akcentusommal, amit egy angol emberke mondott, és hát neki legalább nem volt fura amcsi akcentusa :D

Azért utalgatok furán emberekre, mármint az ismerőseimre, mert mivel nyilvános nem akartam keresztneveket sem írni, csak így meg fura, meg nehéz. Keresztnév alapján senkit nem azonosítanak be :D egymást meg ismeritek, szóval ha facebookon küldtök egy OK-ot, akkor keresztnéven emlegetek mindenkit. De álnevet is találhattok ki :D

Eltűnésem fő oka az, hogy komolyan megkezdődött a tanév. Nem ám bejárunk órára ha kedvünk van, hanem bejárunk órára, megcsináljuk a temérdek házit és tesztet írunk, mindezt persze angolul.

Remélem jövőhéttől kicsit hatékonyabban tudom beosztani az időmet, mert már kezdem látni a napirendet, ami igencsak megkönnyítené végre a szervezést.

Tanóráim nagy harcok és otthoni közbenjárás után véglegessé váltak. Öt tárgyam van: Fejlődés lélektan, Pszichótöri (ami inkább filozófia a nagy görög-római, középkor, reneszánsz gondolkodókkal), Módszertan (ami a módszertan és a matalapok, illetve a statisztika kedves kis keverékének tűnik leginkább), Terrorizmus pszichó (amin nem tudjuk még pontosan mit fogunk csinálni, egy nagyon unalmas csupa csupa elméleti felvetéssel és kísérlettel kezdődő könyv van feladva, bár akit érdekel az elmélet és ez a téma, annak nagyon hasznos) és Dráma (ami a kedvenc órám, mert jó drámákat olvasok és egészen emberi a tanár, és nem az van hogy ülünk és hallgatunk, hanem egészen interaktívra veszi a figurát)
Sok óra nincsen, napi maximum 3, 50 vagy 75 percesek, temérdek itthoni munka még plusszba.

És akkor néhány szó a házi feladatokról, amit előszeretettel írunk péntek és szombat este is, mert mivel nincs hova menni, ahova lehetne is, taxival lehet, így tökéletes hétvégi program :D Pszichológiához némi köze van, cikket elemeztünk, illetve válaszolj a kérdésekre a könyv alapján feladat volt. Önmagában nem lenne nehéz, mert alsós gyerekek is meg tudják keresni a tankönyv megadott (!) oldalán a helyes választ, majd kiírni, de nagyon nagyon sok kérdés volt, amelyekre hosszú választ igyekeztem adni, kiegészítve némi tanult infóval, csak hogy lássák hogy én már tényleg megtanultam kétszer hogy mi az a nemhez kötött öröklődés. Szóval majdnem 5 oldal lett, egyetlen házim, amit szépen feltöltöttünk turnitinre, ami egy plágium kereső, a másoló, Ctrl+C, Ctrl+V megoldást használó diákokat lebuktató program. A feltöltött dolgozatot összehasonlítja az interneten található dolgokkal, és ha túlságosan egyezik, nagy fejmosásnak lennénk kis gazdái. A megoldás, hivatkozni kell, minden idézetet és forrást megjelölni, mert itt nagyon komolyan veszik a szerzői jogokat. Semmi tankönyvfénymásolás, a könyvtárban ki van plakátolva, a néni szúrós szemmel nézi hogy hány oldalt is másolok ki a könyvből.

Első tesztemen is túl vagyok, fogalmam sincs hogyan sikerült, mert ha nem értesz pontosan minden szót, akkor elég nehéz kitalálni a választ, de hát a héten remélem ezekre is fény derül. Amiért fontosak ezek a dolgok, mert a félév végi jegybe beleszámítanak a tesztek, a házik, és a saját kis kutatások is, változó súllyal. Szóval nem kismiska, a határidők nagyon rövidek, más ez a rendszer mint otthon.

Könyvet fénymásolni nem lehet, boltban venni nagyon drága (100USD fölött, ami cirka 20 000 HUF, mindez egy kép nélküli 200 oldalas könyvecskéért. És nem egy könyvre van szükségünk) Szóval internetes rendelés, ami olcsó, de lassú a kiszállítás miatt, tehát még mindig nincs meg minden könyvünk, de úton vannak.

Az árakról néhány szót. Aki azt mondta hogy Amerika olcsó hely, az vagy nem volt még itt, vagy sok pénze volt (amiből küldhet nekem is :D). A repülőjegyeket ügyesen sok sok kutatás után sikerült jó áron megvenni, hazafelé is. A karácsonyi utazási kedv ellenére, nem kerül egy vagyonba, de ezért cserébe 10 órát töltünk majd Brüsszelben a csatlakozást várva, szerintem a várótermi székeken aludva, és csak remélem hogy kényelmesek azok a székek, mert hát reptere válogatja... A koli horribilisan magas, otthoni árakhoz képest ennyi pénzből 5 hónapra családi házat tudnánk bérelni. A menza szintén egy középkategóriás étterem árának felel meg, mondjuk annyit eszünk amennyit bírunk rendszer van. Gondolom azért kalkuláltak ilyen árakkal, mert vagy a kövér amcsikkal, vagy a kétajtós szekrény méretű focistákkal számoltak. És hát jónak nem mondanám, részemről az ehető kategória. Mivel nem ehetek sem pizzát, sem tésztát, sem hamburgert és egyéb szendvicset, sem rántott dolgokat, így elég gyakran salátát eszek és valami hideg husit. Taktika hogy nyitásra kell menni, akkor van minden, meleg aminek melegnek kell lennie, hideg aminek hidegnek kell lennie, és választék is van. Mama töltött káposztája minden nap eszembe jut, és írom karácsonyra a menüt :)

Washingtoni kirándulás volt betervezve, de elkezdett emelkedni az ára, és nem tudok 3 napért 600USD kifizetni, azért meg főleg nem, hogy a politikai és gazdasági izékbe vigyenek, ahova turista egyébként nem mehet be. Tudom hogy van akit ez izgat, de egy múzeum és városnéző túra, majd este nézzük meg a kivilágított Fehér Házat, és keressünk valami bohém helyet, színházat, garázsbandát sokkal inkább tetszene. Szóval lemondok az iskola által szervezett szuperbiztos, nagyonbiztonságos, képviselőt meglátogatós kirándulásról. Már csak azért is, mert ennyiből egy hétig eltengődök Floridában Hálaadáskor. Részleteket még nem mondok, mert nem tudok, csak az ötlet van, még repjegy sincs, lehetséges hogy nem sikerül, amit bánnék, mert november végére már nagyon nagyon fog hiányozni minden és mindenki, és nagyon fogom unni ezt a helyet. Szervezés alatt... :)

Élelmiszerárak magasabbak mint otthon, cukor ára nagyon (fél kiló 300HUF körül). Legalább nem teszek sok cukrot a teámba :D Benzin ára potom pénz, 4 USD sincs egy gallon (800HUF 4,4 liter), benzint viszek haza a bőröndömben :D Autóbérlés nem vészes, de megszívtuk, ugyanis 21 év felett, és jogsival lehet. Na mármost én elmúltam 21, a lányoknak van jogsijuk. Szóval a hétvégi kirándulások a hegyekbe nem fognak sikerülni. És innen üzenem Apának, hogy igen, igaza volt, be kellett volna fejezni a jogsit.
 

Bútortologatás, ágyneművásárlás és sok egyéb után, elkészült a hely, ahol közel 4 hónapig lakni fogok :)

A címem, ahova várok képeslapokat, leveleket, töltött káposztát a következő:

           University of Charlston,  Middle Hall  407

Mailbox 144               

2300 MacCorkle Ave. SE

          Charleston, WV  25304

          United States

Légkondi, ruhaszárító gép, és millió autó mellett, azért környezetvédelem is van...

A focipálya, ami maximum 700m-re van az egyetemtől, de a focistákat naponta vagy 20 busz viszi oda, a Walmartba meg egy busz sem ment :S

Landolás Charlestonban :)

Hát eljött ez is, első tanítási nap az egyetemen, kőkeményen angolul és furán összeválogatott órákkal...

Az órarendről röviden és érthetően a következőket kell tudni: 5 tárgyam van, van olyan amiből heti egyszer 2 és 3/4 óra, van amiből heti háromszor 50 perc. Az 5 tárgyból 3 tárgyam pszichológiával kapcsolatos, 2 nem. Azért alakult így, mert össz-vissz vagy 8 tárgyat indít a tanszék ebben a félévben, ebből van olyan, ami nekem másodévesként már megvan, van olyan, amit nem vehetek fel, mert nincs meg hozzá az előképzettségem, van olyan ami szimplán fölösleges, és van olyan, aminek talán lesz valami haszna otthon (ez utóbbi 3-at vettem fel). Ha valakit pontosan érdekelne: History Systems Theories (Pszichótöri-féle), Psychology and the Law (Pszichó és jog), Methods fot the Behavioral (Viselkedés módszertan, olyan módszertan és statisztika keverékének tűnik a tantárgyleírás alapján). A 2 nem szakos tárgyam a Modern Europe (Modern Európa) és Drama (ez valami irodalmi izé állítólag)

Amikről nyilatkozni tudok, az a History Systems, és a Modern Europe. Az előbbi a pszichológia történetével foglalkozik, bevezetésként meghallgathattuk a pszichológia definícióját, és nem is jutottunk sokkal tovább. Illetve lesz egy féléves feladatunk, egy általunk választott pszichológus munkásságának egy részért fel kell dolgozni, 8 oldalas beszámolót írni (angolul :D) és előadni a csoportnak. Gondoltam rögtön bevágódok, megkérdeztem a professzort, választhatom-e Ferenczi Sándort (aki ugye világhírű, mármint ahogy személyiség lélektanon tanultok). Prof közölte, hogy hadd nézzen már utána, mert lövése sincs kiről beszélek, szóval szépen felírtam a nevet egy lapra, és a kezébe nyomtam. Kíváncsian várom mi lesz a vége...

Az utóbbi, Európa története a reneszánsztól napjainkig. Hát érdekes meg minden, a tematika is, cuki kis feladatok vannak, az órák a tanárnő házában lesznek, ahol kapunk vacsit is, mert ilyen kiscsoportos óra, de olyan fölösleges, hogy csak na! De legalább nem lesz annyira nehéz, mondjuk 3 oldal Dante életéről jövő hétre angolul, nem tűnik egyszerű feladatnak. Várom a gimis jegyzeteket, ha megvan még valakinek :)

Holnap 3 órám lesz, amint tudok, írok róluk beszámolót :)

Hosszas bíbelődés után sikerült!!!!

A laptopomon az asztalon két óra található, az egyik mutatja a helyi idő, a másik a közép-európait, az egyik időjárásos ablakocska az itteni időjárást 2 napra előrejelezve Celsius-fokban és Fahrenheitben, a másik ablakocska hollandiai időjárást, hasonló átváltosokban, a képernyő kímélő pedig honvágy-csökkentő képösszeállításokból van, családi nyaralástól kezdve miskolc-tapolcai sárban csúszásig át, minden :)

Vasárnap közös kirándulás volt a program, amin részt vettünk kilencen pszichós diákok (mi magyarok és a lengyelek) és a két fogadó egyetem 3 professzora.

Nagyon vártam, mert végre felmentünk a hegyekbe, nem tudom mondtam-e már, de gyönyörűek a hegyek erre. Első állomásunkon megálltunk a parkolóban, sétáltunk 200 métert kiépített lépcsőn, majd elmentünk enni, majd ismét néhány lépcső séta, megnéztük a New River George Bridge-t (a Szabadság szobor ötször elférne alatta), majd kocsival elmentünk a kalandparkba, ahol kalandoztunk.

Ez a poszt folyamatosan bővülni fog, ide gondoltam összeszedni a furcsaságokat, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni...

Tehát Amerika az a hely, ahol...

-nagyon csúnyán meg lehet fázni légkonditól, mert kint van 30°C, bent megy a légkondi és van 18°C...

-gyorsétteremben lehet enni a világ legfinomabb salátáját (Wendy's epres-mandulás csirkesaláta áfonyaöntettel)

-a Glamour (de a Joy, a Cosmo és az In Style is) 200 oldalas

- a kólába is lehet cukrot tenni

-ihatatlanul híg lötty a kávé

-az autók akkorák, mint egy átlag magyar ember nappalija

-hihetetlen alacsonyan van a WC ülőke, és elöl "hiányzik" a deszka

-egy takaró mellé 4 párnahuzat jár (de párna egy sem)

-nem érzed magad gáznak, hogy egy hete még szempillaspirál sem volt rajtad, nemhogy bármi más (bocsi Hugi, tudom hogy szerinted ez gáz, de a sem erőm, sem motivációm nincs a hajmosásnál többre:)

-teljesen elfogadott dolog a zokni-papucs párosítás a campuson, a folyosón, de még az ebédlőben is

-a levágott szárú nadrág és kivágott póló a divat. ezt úgy kell elképzelni, hogy a macinaci szárát ollóval levágják és abban szambáznak egész nap mindenfele. másik verzió, amikor a póló ujját vágják le, de úgy, hogy sokkal nagyobbra mint eredetileg, és így ilyen nagy karnyílású atlétát kapnak, ami alá a lányok sportmelltartót vagy bikinifelsőt, a fiúk meg semmit nem vesznek. nem tudok ebéd közben melyik a jobb... mert ebben jönnek ebédelni is. Szóval ezek után olyan nyugodtan mentem le férfi pólóban és flipflop papucsban mosni, hogy csak na. Szóval ez sem filmes mindenki csini dolog...

-az emberek nem túl szépek. Vagyis olyan kis masszívak. Valaki vagy el van hízva, vagy ki van gyúrva, fiúk-lányok vegyesen. De nem magasak, szóval nem az atléta termetűek és testalkatúak, hanem a zömök-masszív kategória. Jó hát ez tényleg szubjektív, hogy nekem nem tetszik, mert a nők nem nőiesek, a férfiak meg hegyek, de furcsaság otthonhoz képest :)

Ajánlom Valakinek :D

Szóval a biztonság… Itt elég komolyan veszik a dolgot, már-már túlságon komolyan, sőt nevetségesen komolyan…

Az addig rendben van, hogy a kollégiumhoz kártyás beléptető rendszer van, de mikor a biztonsági dolgokért felelős bácsika elkezdett a helyzet súlyosságáról beszélni, miszerint meg ne fogjuk valakinek az ajtót, mert nem tudhatjuk, hogy valóban lakó-e, vagy csak egy besurranó tolvaj tökéletes egyetemi egyenruhában a zokni-papucs összeállításban (erről később bővebben…), az órarendjét lobogtatva, akkor a számat elhagyta egy halovány mosoly.

Mikor ugyanez a bácsika tovább folytatta, és kiosztotta névjegykártyáját, amit vész esetén éjjel-nappal hívhatunk, egy másik kártyát amin az egyetemi segélyhívó szám van, akkor a komolyságom kezdett alábbhagyni.

Mikor 10 percen át ecsetelte annak a fontosságát, hogy bezárjuk az ajtónkat, (ezt otthon elintézik egy „ha olyan hülye és életképtelen vagy, hogy nyitva hagyod az ajtódat, vess magadra hogy elviszik a cuccodat” mondattal, szerintem itt-ott jogosa), akkor a komolyságom elszállt. Egyetemisták vagyunk, és nem óvodások, szerintem mindenkinek eljut az információ, hogy kulcs és zár, és be kell zárni.

Aztán a végső csapás, amikor azt mondta a bácsika, hogy ha valaki nem szimpatikus, kényelmetlenül érezzük magunkat mellette, nyugodtan jelentsük és ellenőrzik. Hát erre nem igazán tudok mit reagálni, ez a „csúnyán nézett rám” kategória.

Biztonsági, vagy mittudomén milyen okokból, de az egyetem ezermillió kilóméterre épült mindentől, annyira kívül esik minden, hogy bolt is fél óra sétára van, ami ilyenkor nem esik nehezünkre, de mínusz 10 fokban, nem nagyon fogok örülni a dolognak. Tömegközlekedés nulla, de még biciklis vagy gyalogos sincs az utcákon, csak és kizárólag autó. Van egyetemi járat páratlan napokon a városba, páros napokon a Walmartba, és oszd be magadnak. Ja, és természetesen este 9-kor visszaindul az utolsó.

Hétköznapokon 10-től „quiet-hours”, azt éppen nem ellenőri senki, hogy a villanyokat lekapcsoltuk-e akkorra, hétvégén éjfélkor van pizsi-osztás. Ezt olyannyira betartják, hogy a héten a gólyák beköltözésének örömére zenés-táncos összejöveteleket tartottak, de még éjfél előtt lekapcsolták a zenét, és ment mindenki aludni, ami azért nem esett rosszul, mert minden behallatszik, és elég fáradtak voltunk az idő eltolódás miatt.

Puhatolóztunk hétvégi szórakozási lehetőségeket illetően, majd a lány, aki segít nekünk eligazodni az egyetemi életben, és segít ebben-abban, hatalmas szemekkel közölte, hogy itt nincs buli, a városban sincs. A kérdésre hogy mit csinálnak hétvégente, megvonta a vállát, és mondta hogy tanulnak, dolgoznak (szigorúan csak az egyetemen, mert egyetemen kívül dolgozni veszélyes… ezt is mondták, nem én találtam ki), és egyetemi sportmeccseket néznek.

Hihetetlen érdekes és nagyon zárt világ ez. Annyira kontrollálják, hogy a külvilágból mi jöhet be, és mi nem, hogy fogalmam sincs az innen kikerülő diákok mennyire életképesek abban a bizonyos nagybetűs életben, ha még egyetem alatt is a bolt kapujáig és vissza is egyetemi autóval viszik őket.

Nagyon vigyáznak a diákokra, a tanárok  stílusa is teljesen más, sokkal „szájbarágósabb”. Először csak azt hittem, hogy velünk, cserediákokkal ilyen megértőek és aranyosak, és beszélnek szépen lassan, és ha látják az értetlenséget, ismétlik meg megint, de itt mindenkivel ilyenek. Sokkal kevésbé érzem magam felnőttnek, mint otthon.

Nagyon más rendszer ez, és az egyetem maga nekem nagyon el van szigetelve a külvilágtól, egyetemi ú.n. „shuttel bus” nélkül, esélytelen eljutni akárhova is. És mivel a buszok még nem járnak rendszeresen, majd talán holnaptól, így még mindig nem tudtam vezetékes telefont venni. Majd talán holnap…

Egy gondolat erejéig még nem végeztünk a szabályokkal, csütörtök este lesz az emeleten egy gyűlés, amin a részvétel kötelező, ott ismertetik majd az újabb házszabályokat a hangoskodásról, buliról (ami nem lehet), alkohol fogyasztásról (ami szintén tilos), saját WIFI-ről (ami megengedhetetlen)...

Szóval a hollywoodi filmek nem egészen valóságos képet mutatnak az egyetemi világról.

Az egyetem ahova járok a University of Charleston

http://www.ucwv.edu/

Amit érdemes tudni róla, hogy egy viszonylag kis egyetem, értem ezt úgy, hogy kevés a hallgatók száma (nincs 2000 fő), viszont hatalmas területen helyezkedik el, gyönyörű környezetben.

A kollégiumról csak összeállított videót tudok mutatni, képeket még nem csináltunk a szobánkról, amint nem úgy fog kinézni, mint egy sátortábor, megmutatom azt is :)

 http://www.flickr.com//photos/ucwv/sets/72157617528467464/show/

Arra gondoltam, hogy mivel már nagyon ideje lenne, teszek fel néhány képet. Nem mind saját készítésű, lesznek az egyetem honlapjáról letöltöttek, és olyanok is, amiket mások csináltak. Az utazás végére sikerült megkedvelnem a repülést, már nem gondolom olyan borzasztónak, mint Hollandia után, ami hasznos dolog, tekintve hogy hazafele minimum 2, de lehet hogy 3 géppel is megyünk :)

Egy kis ízelítő a pakolásból. Csak hogy tudjátok, hogy nem vicceltem mikor azt mondtam hogy borzalmas és utálom...

Városi kirándulás képei, Capitol (megyeháza-féleség) és a West Virginia Múzeum

Talán kicsit hektikusnak és szervezetlennek tűnhet amit írok, de én pontosan így érzem magam. Megyek egyik helyről a másikra, egyik emberrel beszélek a másik után, a legtöbbjüknek a nevére sem emlékszem, de egyre jobban belejövök a smúzolásba, kicsit fárasztó ugyan, de jó benyomást kelt, meg építi a kapcsolatot és hasonlók.

Program a cserediákok csapatépítése, bevezetés az egyetemi életbe, és néhány egyetemen kívüli dolog is. A csapatépítés ilyen játékos-beszélgetős, nem túl érdekes feladatok sokasága, bár a játékterem a go-kart pályával kifejezetten tetszett. És meglepődve tapasztaltam, hogy jobban vezetek, mint a jogosítvánnyal rendelkező amerikaiak, és igen, nem csak nőket előztem meg, férfiak is voltak, szóval lehet mégsem olyan lehetetlen terv az, hogy egyszer volán mögé ülve egyedül vezessek :D

A programunkban off-campus dinner néven szerepeltek események, első alkalommal egy evangélikus templomba látogattunk, aminek cseppet sem volt templom kinézete sem belülről, sem kívülről. A lelkész rögtön egy imával nyitott, én pedig abban a pillanatban sokkot kaptam. Értem én, hogy vannak hívő emberek, gyakorolják is, de inkább nélkülem. Eléggé a privát szférámba való belemászásnak éreztem a dolgot, pláne hogy nem mondták hogy akkor most templomba megyünk. De sebaj! Finom volt a vacsora amit kaptunk, a lelkész kedvesen elbeszélgetett velünk a magyar konyháról, felajánlotta, hogy mehetünk a templom konyhájára főzni velük ha van kedvünk, egy ilyen kis délutáni programnak. Tényleg aranyos emberek voltak.

Következő napi esemény ismét off-campus dinner volt. Beülve a kocsiba láttuk, hogy a többiek egy metodista egyház feliratú kisbuszba szállnak be. Ekkor kezdett gyanús lenni a dolog... Odaérve hasonló: rögtön ima, csevegés, vacsora, csevegés, mikor is beporoszkált egy ilyen középkori bencés szerzetes az ebédlőbe... Az első megdöbbenés után a metodista lelkészasszony bemutatta az emberkét, aki katolikus pap volt, épp most érkezett, és az egyetemen fog tevékenykedni, a katolikus nebulók lelkét ápolgatni. Leült egy külön asztalhoz, de kicsit elveszettnek tűnt, hát gondoltuk meginvitáljuk, együnk együtt és  gyakoroljuk az angolt. A ki honnan származik, és mi a szakja örök témánál maradva beszélgettünk, mikor is a csuhás katolikus pap közölte hogy ő Indiában született, és 10 napja van az USA-ban. Ja, és a tányérján nem volt hús, tuti vegetáriánus, lehet még jógázik is, de nem mertem megkérdezni...

A meglepetés vallás-sokk után irány a Walmart, mert már 4 napja bent lakunk, de sepregetni sem időnk, sem eszközünk nem volt, néhány alapvető dologba beruháztunk tehát: seprű, lapát, felmosó vödör, tisztítószer, szivacs, hajszárító, vatta, fültisztító pálcika és egy tök szuper lámpa. Szóval majdnem teljesen készen vagyunk egy viszonylag normális élethez :) Nem nagyon sikerült szétnézni, mert mikorra majdnem megvettünk mindent, elmentünk az árleolvasóhoz, és mire visszaértünk, ellopták a teli kosarunkat. Ki a csoda lopkod bevásárlókocsit, amibe másnak az összeválogatott cucca van?? Különösen fájt, mert a felmosó vödörhöz színben illő felmosó rongyot találtunk, az egészet 5$-ért, és mire visszamentünk, már elfogyott...

Amerika, és a Walmart az a hely, ahol a legolcsóbb márka hajszártóból és hajvasalóból a Remington. Nem tudom otthon pontosan milyen árban vannak ezek a cuccok, de mindkettőt 20$ alatt vettük. Szóval luxus, van egy fél hajszárítóm, és egy fél hajvasalóm :D

Este pillecukor sütés csapatépítés jelleggel. Nem tudom miért rontják el a pillecukrot a sütéssel, olyan nyúlós égett ízű izé lesz a dologból, szerintem nem finom, szóval a norvégokkal egyetértésben megspóroltuk a sütésbe fektetendő energiát, és simán ettük a vattacukrot :D

Nem tudom mondtam-e már, de gyönyörű helyen vagyok, az Appalache-hegység lábánál, valóban festői környezetben.

Az ideérkezésünk óta eltelt 2 nap mint már említettem, nem zajlott eseménytelenül.

A reptéri "pick-up" után elhoztak minket a koliba, ahol ideadták a kulcsokat, majd miután éppen lepakoltunk, de csak ilyen bedobáltuk a bőröndöket értelemben, rögtön vittek minket egyetemi kártyát csináltatni, majd papírok egyeztetése, meg oltási papírok stb. Egy lélegzetvételnyi időnk nem volt, alvásról nem is beszélve.

A kolival kapcsolatban alapvetően jó, egy-két apróságot leszámítva: nem ebbe akartunk költözni :D ... Mikor reklamáltunk, hogy nem erről volt szó, mondták mosolyogva, hogy okés, holnapra megpróbálnak kitalálni valamit, majd mikor eljött a holnap, ismét mosolyogva (!) közölték, hogy sajnos nem tudnak mit tenni.

A nőről aki ezeket intézi néhány szót ejtenék: aki tudja milyen a BTK TO-n a néni, az képzelje el a fiatalabb, alacsonyabb, de ugyanolyan nagyseggű fapina verzióját. Aki nem tudja milyen is a TO-s nénink, az képzeljen el egy 30 éves banyát. Szóval hiába mondtuk neki, hogy azért nem a másik kolit választottuk, mert a weblap szerint ott nincs internet, és hogy ez a legdrágább hely ahova költöztethetett, és nincs rá pénzünk, és amúgy felesleges a nappali, mert úgyse tudjuk berendezni, egy konyha tűzhely nélkül pedig nevetséges, és nem is konyha, széttárta a karját mosolyogva, és közölte hogy hivatalosan szept. 26 után lehet reklamálni, érezzük kiváltságnak, hogy meghallgatott minket... Erről ennyit, majd reklamálunk. Megoldásként azt találtuk, hogy nálunk a konyhában van hűtő és mikró, Beánál a koliban egy konyha, és kevesebb kaját eszünk a menzán, és többet főzünk, ami azért nem lesz olyan egyszerű, de majd meglátjuk.

Evésről néhány szót. Hát nem mondom hogy ehetetlenül borzalmas, de azt sem hogy jó, inkább úgy elmegy. Éhes vagyok, és nem nagyon válogatós, meg lehet enni, vannak egész jó kaják is, de alapvetően nagyon más.

Műanyag tányérból eszünk (bár olyan mosogatós, vastag műanyag, de nem valami szép), zöld szalvétát használunk, kizárólag csak egyet (rá van írva, hogy védd a környezetet, ne használj sok szalvétát, majd csinálok képet).

Az első nap elmondtam, hogy ugye arról volt szó, hogy ha idejövök megbeszéljük mit ehetek, erre a "basszus elfelejtettük" fejet vágták, de beszéltem a konyhafőnökkel, aki mosolyogva közölte, hogy dehát látom én azt mit ehetek. Mondtam hogy azért ennyire nem egyszerű, és ha rosszat eszek az ebédlőbe fogok hányni, én szívesen leírom latinul, hogy ráguglizhasson. Ekkor mondta, hogy akkor megkérdezi és megnézi, és hát állítólag amin nem látszik, tényleg nincs benne. 2 napja eszek ilyen rendszer szerint, és még nem lett baj. Sütiket is kapnak, az kilőve, de a lányok arcát nézve mikor megkóstolták, nem nagyon bánom... Az ennivaló érdekes, úgy tűnik, hogy a són és a borson kívül nem ismernek más fűszert. Viszont miután kiszedték, mindenki szétsózza a tányérját. Azt beszéltük, hogy majd veszünk fűszereket, és visszük magunkkal a menzára, spice girls feelingben :D... A legdurvább dolog, amikor a cukros üdítőbe a nő még kristálycukrot tett, mondjuk látszott is az alakján.... Húst 2 nap alatt egyszer kaptunk, és vannak finom 100%-os rostos gyümölcslevek, a narancs kifejezetten nagyon jó, de szerintem azt csak én iszom :D A kávé borzalmas, olyan színe van, mint mikor mossuk el a kotygósat, és folyik belőle a barnás víz, és hát az íze sem jobb. Hatása meg kábé nulla, azt leszámítva hogy pisilni kell tőle.

Az egész napos fejtágítás után, este még irány a Walmart, mert ugye ágynemű és törölköző mégiscsak kellene, bár kaptunk kölcsön, de nem árt ha van saját. Amit tudni kell, hogy minden bolt a városon kívül helyezkedik el, de nem úgy, hogy a nagy áruházak szélén, kisebbek meg bent a központban is, mint otthon, itt teljesen külön a várostól, 15 perces autózás után lehet megközelíteni.

A Walmart 3szor akkora, mint a debreceni Tesco, sok minden van benne, igazából szinte mindent meg lehet találni, pont úgy, mint a Tescoban, csak sokkal nagyobb, és a választék jóval szűkebb. Elsőnek mikor szétnéztünk hanyatt estünk az áraktól, én kicsit kétségbe is, mert nem egészen erről volt szó, de a fáradtságon túllépve, kinyitottuk a szemünket, és rájöttünk az amcsi marketingre, vagyis szemmagasságba a drága dolgokat, alulra az olcsót. Miután ezt felfedeztük, korrekt összegből sikerült kihozni a bevásárlást, még egy Tescohoz képest is. Látogatásunk alkalmával a törölköző-ágynemű-fogkrém-sapon dolgokon túl nem jutottunk többre, mert így is eltévedtünk nem is egyszer, de a nélkülözhetetlen dolgokat sikerült beszerezni.

Kollégiumi napom második, amerikai tartózkodásom harmadik napján, gondoltam végre hozzáfogok az íráshoz. Van mit elmesélni, kinek-kinek írtam már sokat, de a fáradtság, időeltolódás, illetve időhiány miatt nem sikerült még részletesebb beszámolót írni. Na meg nekem is jó lesz, kicsit áttekinteni az elmúlt néhány napot :)

Ferihegyi indulás, prágai átszállás után, New York felé vettük, vagyis a pilóta vette az irányt. A 9 órás út nem tűnt olyan hosszúnak, sem olyan vészesnek, mint gondoltam, habár a gyereksírás egész úton, a kitört kerekű bőrönd, és a hollandiai repüléssel párosuló hányinger gondolata nem nyugtatott meg, de kibírtuk! :D

Menet közben ki kellett töltenünk papírt, hogy van-e vámolni valónk, virágmagunk vagy húskészítmény nálunk. A prágai reptéren "komoly" biztonsági kérdéseket tettek fel: "Található-e kompromittáló újságcikk nálam" (gondoltam a Glamour nem számít :), "Kaptam-e valakitől valamit az út előtt" és hasonlók.

Amerikába való landolásunk után, első lépés a vízumellenőrzés, ami cseppet sem volt félelmetes. Az emberke mikor meglátta a vezetéknevem nagyot nézett, majd megkért hogy ejtsem ki. A következőkben megtárgyaltuk, hogy milyen jó nekem, mert tök jól hangzik, meg mondtam neki hogy különleges is otthon, majd a névtáblájára mutatva mondta, hogy a Perez az sajnos nem az.

Ekkor már sejtettem, hogy a smúzolás nagyon megy az amcsiknak. Vad idegen emberkék, recepciós vagy a bolti pénztáros képesek végigdumálni édes kis semmiségekről az időt. Közben meg csak azon gondolkoztam, hogy haladjunk már, mindjárt állva elalszok. Kedves gesztus amúgy, csak kicsit felszínes és értelmetlen.

New Yorkban alvással töltött éjszaka alatt nem sok minden történt. Kivéve apró kiborulásomat a fáradtság, az utazás, és sok egyéb amúgy hülyeség, de most elég érzékenyen érintő dolog miatt. Köszönöm a kishugomnak és még Valakinek a msnes éjszakai beszélgetést.

A koliba való másnap délelőtti megérkezésünk zökkenőmentes volt. Kedves lány várt táblácskával a reptéren, ahonnan szuper kis autóval (kedves Sógor, ha olvasod, nem, nem tudom milyen autó, de hatalmas, szürke, 7 személyes, és nagyon szép) szállítottak minket a város széli, elszeparált Campusra.

Itt levegővételnyi időnk nem maradt, beléptetőkártya készítése újabb sztárfotóval, szerződés aláírás, és szoba elfoglalása várt ránk. Innen már kevésbé zökkenőmentesen...